Ahogyan 1992 óta minden év decemberében, idén is átadásra került az a díj, mely Domján Edit nevét és emlékét igyekszik megőrizni úgy, hogy egy tehetséges, vidéken játszó színésznő művészetét ismeri el. A Domján Edit-díjat 2015-ben
Bakonyi Csilla, a Jászai Mari Színház művésze vehette át.
Színész szülők gyermekeként született, testvére szintén színésznő lett, pályáját a Vígszínházban kezdte, aztán Szolnok és budapesti színházak következtek: nagy sikerek, remek társulatok, majd csendesebb időszakok és a lehetőség keresése, hogy visszakerüljön oda, ahová tartozik. Az Aase-díj kapcsán róla írt jelzőket olvasva egyértelmű, korosztályának megkerülhetetlen színésznőjévé vált.
Az út, amelyet eddig bejárt Sopronból, Peresztegen át a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, majd onnan a Vígszínházba, végül Szegeden keresztül a Jászai Mari Színházba vezetett. Azt mondja, a pont, ahová most érkezett, a biztonságot jelenti számára.
Danis Lídiával beszélgettem.
Meglepő élmény volt számomra ez a beszélgetés. Időről időre beleeshet az ember abba a hibába, hogy a színészt színpadi szerepeivel azonosítja, legalább is úgy gondolja, a játszott karakter és a színész valódi személyisége feltétlenül rokonítható egymással. Péterfi doktor kisemberségében, Mitch vágyában arra, hogy társra találjon vagy éppen Schiwe kacagtató butaságában volt egy közös vonás számomra: „kicsit elvarázsolt ez a fiú”. Hogy mennyire nem így van, az az interjú végére egyértelműen kiderült.
Schruff Milánnal beszélgettem.
Egy prózamondó verseny alkalmával, ahová édesanyja kísérte el, megállt az iskola lépcsősorának tetején és azt mondta: „Anya! Én színésznő leszek!”. A zavarba ejtően határozott kijelentés minden szempontból jellemzi őt - azóta is. Akár színpadon látjuk, akár próba közben vagy civilként találkozunk vele, azonnal kiderül, tökéletesen tisztában van azzal, honnan hová tart. Elmondása szerint a Jászai Mari Színházban összpontosul minden, amire jelenleg szüksége van.
Szabó Emíliával beszélgettem.
Az Újvidéki Színház társulatának tagjaként két évvel ezelőtt vendégszerepelt a Jászaiban először, akkor Az ember tragédiájának Ádámjaként és az Óz, a nagy varázsló Madárijesztőjeként ismerhettük meg. Tavaly az újvidéki társulat Alabama Song című előadásában, illetve a Fanny és Alexanderben láthatta a tatabányai közönség, idén áprilisban pedig az Opera ultima és a West Side Story című produkciókban vendégszerepel nálunk. Beszélgetésünk apropója azonban mégis elsősorban az, hogy a Jászai Mari Színház legújabb bemutatójában, Tennessee Williams A vágy villamosa című színművében ő játssza Stanley Kowalskit.
Az előadás előtt Balázs Áronnal beszélgettem.
Ismerhetjük őt úgy, mint Viola kisasszonyt vagy a Portugál hisztis feleségét, esetleg Lindénét, Ibsen nőalakját, Truvy Jonsesként ő hozza össze az Acélmagnóliákat fodrász szalonjában, újabban pedig Annette Reille-ként öldököl és Magdalénaként hódít kíméletlenül. Eleganciája, vörössége, hangja összetéveszthetetlen, szinte védjegyévé vált.
Major Melindával beszélgettem.
Jászai Mari Színház, La Mancha lovagja, olvasópróba. Ahogyan az általában lenni szokott a rendező előolvassa a darabot, aztán másodjára már a színészek olvassák szerepeiket, zenés darabról lévén szó, énekelnek is. Ki ügyesen, ki kevésbé, általában még rossz tempóban, beéneklés nélkül, kicsit hamisan, el elvétve a hangokat. Nincs is ezzel semmi baj, hisz még csak most kezdenek neki valaminek, amiből két hónap múlva előadás születik majd. Aztán az egyikük elkezdi olvasni szerepét, majd énekli első dalát „Hallgass rám, ó, te rettentő bűnös világ…” és hirtelen történik valami. Bőrdzsekiben, kicsit álmos képpel, egy széken ülve, hol térdére, hol az asztalra támaszkodva, totál civilben mégis megjelenik Don Quijote alakja, illetve az illúzió, amit megformálója kelteni képes. Már ott az olvasópróbán!
És hogy ki ez a Don Quijote? Jegercsik Csaba.
Azt gondolom, vannak színésznők, akik elé felesleges bevezető szöveget írni. Felesleges művészi kvalitásuk méltatása, céltalan kísérletet tenni játékstílusuk, színészi eszköztáruk, jellemábrázoló képességük, személyiségük definiálására. Megfejthetetlenek. Voltak, vannak és lesznek! Állapotuk nem a pillanat művészete, még csak nem is a folyamatosságé, állapotuk az állandó jelenlét. Jellemzésük legegyszerűbb módja egy vezeték- és egy keresztnév leírása, mondjuk így:
A dzsungel könyve című musical hatalmas sikerrel fut a Jászai Mari Színházban. Nem kis része van ebben Fésűs Nellynek, aki Bagirát, a feketepárducot játssza az előadásban. Színészetről, szerepekről, a dívaságról, ezek keveredéséről és szétválaszthatatlanságáról
beszélgettem Fésűs Nellyvel.
Egyszer csak itt termett közöttünk a Jászaiban. Sokan ismertük már, mivel majd 10 éve a székesfehérvári színház egyik vezető színésznője. Alázat, kedvesség, megfoghatatlan báj, már már zavarbaejtő őszinteség. Az évad Molnár hősnője és azok után, amit és ahogyan tett, a mi hősnőnk!
Amikor rendezőket hallok beszélni színházról, a világról, az élet hétköznapi kérdéseiről általában két fajta érzés keveredik bennem. Az egyik most talán kevésbé fontos, a másik azonban a gondolatok kristálytisztaságából, letisztultságából és a bölcsesség megtapasztalásából születő élmény.
Hargitai Iván rendezővel ez utóbbit élhettem át,
miközben a Portugál premierje előtt beszélgettünk.
Miközben leül mellém, megigazítja copfba fogott haját, kicsit fáradtnak tűnik. Főpróba hete van. A világirodalom egyik legizgalmasabb nőalakjának megformálására készül. Ibsen Nóra című drámájának tatabányai premierje alkalmából beszélgetek a főiskola hiányáról, az alkotótársakról, szerepeiről a születésnapját ünneplő
Neve ismerősen cseng mindazok számára, akik az elmúlt tíz évben bármilyen formában kapcsolatba kerültek az operett műfajával. Szerepkörét tekintve táncos-komikus, ráadásul az a fajta, aki szerepeit ezer színnel festi meg. Nehéz lenne beskatulyázni őt. Most elérkezettnek látta az időt, hogy stúdió és vizsgarendezései után, életében először nagyszínpadon rendezzen, természetesen operettet.
A Régi nyár bemutatója előtt Peller Károllyal beszélgettem.
